Miért foglalkoztat annyira a kisbaba-ügy?!
Ez fontos kérdés és pincemélyen érint ez is.
Imádok anyukának lenni és elég jó anya is vagyok. Van egy pár adottságom ami segít is ebben, meg tájékozódom is, gyorsan gyerekpszichológussá is váltam :D
Mielőtt gyerekem lett volna már évek óta anyának éreztem magam.
Az anyaság magától értetődő módon adta nekem azt a gyógyító összetartozást, amire mindig is vágytam. A szimbiózist.
A háborítatlan szülés, a kötődő nevelés, a sok és hosszú időn át való szoptatás, az együtt alvás - mind mind gyógyított engem és közben egy harmonikus szeretve szeretett, feltétel nélkül elfogadott kislányt formált, akiből öröm és bizalom árad.
A szülőségben rejlő adok-kapok természetes, a felnőtt-felnőtt adok-kapok sokkal problémásabb... A férfi-nő kapcsolataim minimum éretlenek voltak, leginkább patológiásak, sérültek, legalább az én oldalam felől.
Nem véletlen hogy a gyerekem tervezetlenül fogant és az sem hogy hónapokkal később derült ki létezése bennem.
Most 35 és fél éves vagyok. Termékeny, egészséges.
Szeretnék anyuka lenni igaziból, felvállaltan, érettebben és igaziból, nem véletlenül. Szeretném megtudni milyen az, amikor nem (csak?) gyógyítani érkezik egy kisbaba, egy meg nem született és el nem gyászolt kistestvér helyett, hanem önmagaként. Gyerekként felnőttekhez.
Szeretném, ha neki mindketten örülnénk, őt nemző felnőttek...
Félelmeim is vannak.
Hogy beteg lesz, vagy zűrös. Hogy én sárkánnyá változom. Hogy nem tud háborítatlanul születni.
...
Gondolok arra is, hogy ez az egy csodás gyermek is elég - és persze igen. Én egy boldog ember vagyok.
De mégis vágyom egy kisbabára. Újult erővel, szívvel, lélekkel. Társsal. Ha igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése